2006. szeptember 13. szerda
A valós élet utolért minket, minden problémájával, csalódásával és kis sikereivel. A jótékonysági gálán elhangzott nagy szavak után következnek a mindennapok.
9-kor a megyei elöljáró hívott minket egy megbeszélésre, hogy a „Napsugár” Gyermekotthon egy ajánlatot tegyen. A drága olvasónknak tudni kell, hogy arról az intézményről van szó, amelyet megtekintettünk és figyelmünkbe ajánlottak.
A probléma csak az, hogy ma egyedül vagyok, mivel Jenny Kimivel Németországba utazott rák utógondozásra. Rózsa és Mónika szintén Németországban vannak és így a tolmácskérdés problémává vált.
Jenny felhívott, hogy az egyik anyuka az óvodából professzionálisan fordít és elkísér engem. Köszi Jenny.
Pontosan találkozom a hölggyel a hivatal kapuja előtt.
A megyei hivatal elnökhelyettese behív minket. De hamarosan tapasztalnom kellett, hogy őt csak a Napsugár Otthon épületének legmagasabb eladási ára érdekli, a mi szociális ügyünk az eladásnál nem játszik szerepet.
Mivel velem szemben a szociális osztályvezető ül, csodálkozom. Elmondom neki az elképzelésemet egy szociális hivatalról. Sajnos az ügyünk semmivel sem haladt előre.
Csalódva hagytuk el az épületet. Megkérdezem Missler Mónika tolmácsomat, hogy mennyivel tartozom.
„Semmivel” válaszolta, s én végre boldognak éreztem magam, hogy vannak még önzetlen emberek.
